Osztálytalálkozó – de valójában sokkal több annál
Megtart, befogad, megérint és felemel.
Apró, óvatos léptekkel közeledtünk egymáshoz. Meglepve fedeztem fel, hogy van, akiről azt hittem, soha nem láttam korábban, aztán kiderült, négy éven át ültünk egymás mellett a padban. Amikor nevetve mesélte, hányszor kérte kölcsön a 10-es ecsetemet és én mindig odaadtam, valami mély melegség járta át a szívemet. Jó érzés volt látni, hogy kedves, becsületes ember lett belőle.
Emlékek és érzések kavalkádja indult el bennünk: ki-kivel járt haza, melyik tanár miatt sírtunk a legtöbbet, mire emlékszünk a kisdobosok 6 pontjából (én egyre sem:)), kit szerettünk titokban, melyik pedagógus értett meg és támogatott minket igazán.
Éreztük, hogy ez a közösség megtart. A történetek egyre őszintébbek lettek, volt, hogy könnyesre nevettük magunkat, máskor csendben, elérzékenyülve hallgattuk egymást. Olyan bizalom született, amiben a fájdalmas, nehéz történetek is helyet kaptak gyengéden, szeretettel körülölelve azt, aki megosztotta őket.
És miért volt ez ennyire különleges?
Mert nagyszerű emberek gyűltek össze. Olyanok, akik együtt formálódtak, együtt tanulták meg, mit jelent barátnak lenni, hinni magunkban, és bízni a másikban. Volt olyan, akit már óvodás kora óta ismerek, jelen voltunk egymás gyerekkorának apró és nagy pillanataiban, még ha nem is tudtuk, milyen mély nyomot hagyunk egymásban.
Gyermekként a nehézségeket egyszerűen csak elmeséltük: „nehéz nap volt otthon”, de felnőttként értjük igazán, milyen súlya volt azoknak a pillanatoknak. Sokszor épp ezek akadályoznak meg minket abban, hogy felnőttként igazán szabadon szeressünk, bízzunk másokban és ami talán ennél is nehezebb - önmagunkban. Mert a trauma nem mindig az, ami megtörténik velünk, hanem az, amikor egyedül maradunk vele.
A patakparti beszélgetések, a kamaszkori titkok, a közös nevetések mind-mind megtartottak minket. Megtapasztaltuk, milyen az, amikor valakinek mindig van ideje ránk, figyel apró rezdülésünkre és valóban együtt megélhetjük a jelent.
És mit mondunk egymásnak ennyi év után? Sok mindent, hiszen együtt éltük meg gyermeki önmagunkat, a szabadságot, a fájdalmat, a nevetést, a játékot akkor és most is.
Ha van tér, ahol kimondhatjuk, ami fáj, a történet elkezd átalakulni, a figyelem, a jelenlét és a szeretet tényleg gyógyító.
Pont ilyen tér számomra az Ultrarövid Terápiás konzultáció is.
Egy biztonságos, elfogadó hely, ahol nem kell másnak lenned, mert elég, ha ott vagy és önmagad vagy. Egy beszélgetés, ami talán csak egy alkalom, de hatása évekre elkísérhet.
A múlt nem azért tér vissza, hogy fájjon, hanem hogy végre megértsük, szerethetőek vagyunk.
Hála és köszönet mindenkinek, aki valaha jelen volt az életembem és megtanított mit jelent az elfogadás, a kapcsolódás és az, hogy mindig van kire számítanom.
----------------------------------------------------------------------------------
8x4 mm.
Apró dolog, egy vesekő. Felboríthatja a test egészséges működését és elképzelhetetlen fájdalmat, károkat okozhat. Mentális életünkben is egészen apró dolgok okozzák a legnagyobb szenvedést és elakadást. Néha tudjuk, hogy ott van, néha nem is sejtjük csak érezzük a boldogtalanságot, a feszítő érzéseket: lehetnék sokkal jobban!
Egy kimondatlan mondat, egy régi sérelem, egy félelmet keltő gondolat vagy egy nehéz döntés elodázása olyan, mintha belül „vesekőként” torlaszolná el az áramlást. Hiába tűnik kicsinek, a hatása óriási lehet: fájdalom, feszültség, tehetetlenség.
Az Ultrarövid terápiás konzultáció során abban segítek, hogy ráláss ezekre a belső akadályokra. Egyetlen intenzív találkozás elég lehet ahhoz, hogy felismerd, mi tart vissza, és megtaláld a saját utadat a megkönnyebbüléshez, tisztább döntésekhez, szabadabb hétköznapokhoz.
Ahogyan a test megkönnyebbül, ha megszabadul egy apró, de fájdalmas vesekőtől, úgy a lélek is felszabadul, amikor elengedsz egy belső elakadást. Ebben kísérlek, támogatlak, hogy újra áramolhass. Egy apró akadály felismerése a legnagyobb könnyebbséget hozhatja. Segítek megtalálni és elengedni azt a belső ‘követ’, ami most visszatart.
----------------------------------------------------------------------------------
Maraton - Budapest
Micsoda hangulat, micsoda erőfeszítések!
A hétvégén karnyújtásnyira álltam az elrajtolni készülő izgatott, eltökélt futóktól, akik egyszer valamikor meghoztak egy döntést: lefutják a maratont.
Ez az elhatározás aztán megváltoztatta az életüket.
Edzéstervek, appok, playlistek, hosszú órák a futócipő(k)ben, végtelennek tűnő kilométerek, eseleg fájdalmak, nehézségek, áldozatok...
Őszinte leszek, megkönnyeztem az indulást, annyira megérintett az a mindent elsöprő energia, ami megtöltötte még a résztvevők közötti apró kis réseket is.
25 percig tartott ez mámor, ennyi időn keresztül zajlott a rajt. Az elsuhanó elszánt futók látványa mély nyomot hagyott bennem. Mindegyikük történetet hordozott magában, döntéseket, lemondásokat, újrakezdéseket. Ahogy néztem őket, arra gondoltam, hogy valójában mindannyian futjuk a saját maratonunkat.
Egy terápiás konzultáció során sokszor hasonló folyamat zajlik. A klienseim, akik eljönnek, meghoznak egy döntést: változtatni szeretnének. Elindulnak egy úton, amely néha kimerítő, máskor felemelő. Vannak szakaszok, ahol könnyedén haladnak, és vannak pillanatok, amikor meg kell küzdeni a saját határaikkal, a belső fáradtságukkal.
De minden egyes felismerés, minden kimondott gondolat, minden bátor döntés egy lépéssel közelebb visz a célhoz. Én pedig ott vagyok mellettük ezen az úton támogatva, kísérve, bátorítva őket.
Ahogy a futók a célvonalnál, ők is eljutnak oda, ahol megérezhetik: megérte végigmenni az úton.
Mert a változás nem egyik pillanatról a másikra születik meg, hanem minden egyes lépéssel, amit önmagunk felé teszünk.
Micsoda teljesítmény.
----------------------------------------------------------------------------------
Hagyaték – tudás és sebek
Jó anya. Rossz anya.
Mi van akkor, ha a gyereknevelés minden tudása nálunk van, sikeres könyveket írunk a témában és előadásainkkal emberek millióit inspiráljuk, hogy jobb anyákká váljanak? Ha az elméleteink új nemzedékeknek adnak esélyt egy boldogabb gyerekkorra és érzelmi kapcsolódásra szüleikkel? Ha véget vetünk a „fekete pedagógiának”, amely a tekintélyelvűséget helyezi előtérbe, és új szemlélettel tekintünk a gyermeknevelésre? Munkásságunk korszakalkotó, forradalmi.
Alice Miller ugyanezt tette a 70-es évektől. A szeretetteljes, értő gyermeknevelés elméletének megalkotójaként teljes mértékben szembe szállt a rideg és bántalmazó szülő–gyermek kapcsolattal. Forradalmasította a gyereknevelést, új szemléletet adott a szülők kezébe, és milliók számára jelentett inspirációt.
Halála után fia, Martin Miller megírja a családjuk történetét az ő megélésében. Feltárja azokat a titkokat, elhallgatásokat és bántalmazásokat, amelyek között gyermekként élt. Martin története brutálisan őszinte. Gyermekkorában anyja érzelmi és fizikai távolságtartása és apja bántalmazása határozta meg az életét, testileg és lelkileg is. Alice Miller könyveiből a világ megtanulta, mit jelent a szeretetteljes, figyelmes nevelés, Martin életéből viszont kiderül, hogy az otthon falai között mennyire másképp alakult a valóság. Ez a kettősség az, ami engem megérint. A tudás hatalma és az emberi sebezhetőség egyidejűsége.
A Hagyaték című színházi előadás Alice és Martin életének kritikus pillanatait dolgozza fel. A két színész hitelessé teszi, hogy valóban Alice és Martin jelenik meg előttünk egy nappaliban. Játékuk egyszere testesíti meg a törékeny, sebezhető és védekező anyát és a zseni gyermekpszichológus nőt. A Láthatatlan csoport előadása kíméletlenül, mégis érzékenyen mutatja be, milyen volt felnőni egy elutasító, titkokkal terhelt környezetben. Nem csupán egy anya és fia története ez, hanem tükör mindannyiunk számára a generációkon átívelő titkokról, a kimondatlan fájdalmakról és arról, mit kezdünk azzal a tudással, amit át szeretnénk adni, de amelyet saját sebzettségünk megakadályozhat.
Úgy vélem, hogy a jó anyává válás egy folyamat. Minden egyes nap lehetőség arra, hogy jobban megértsük önmagunkat, elfogadjuk a múltunkat, és szeretettel forduljunk gyermekeink felé. Ha bátran szembe nézünk a saját félelmeinkkel és fájdalmunkkal, lehetőséget adunk a fejlődésre nemcsak magunknak, hanem a következő generációnak is. Így válhat a tudásból szeretet, a sebekből erő, és a múltból remény a jövő számára.